Egy városrész, amely a földgyaluk sietõs jóvoltából rövidesen végleg eltûnik, és melynek hangulata véglegesen elfelejtõdik. Azoknak, a házakról bámészkodó provinciális formálású kis szobroknak, melyek nemrég még kérdõen tekintettek ránk, holnapra a hitvány emlékezet már emléküket sem õrzi meg. A tündérmesék arany függönye mögé tekintve, a település hiteles története is mind élesebben rajzolódik elénk. Óbuda rekonstrukciójában épülõ házóriások alapozásakor lépten-nyomon évezredek emlékeit löktéik felszínre a markolók, így áll össze egyre pontosabban a töredékesen ismert pannóniai élet, és a változatos múlt a felhõkarcolók tövén lapul.

 

Irodalma könyvtárnyira nõtt, körülötte mégis, vagy talán éppen ezért gyorsan teremtek és gyakran színesedtek a legendák. Az ember tiszteli a múltat, és ebben van a régiség varázsa. Az emlékezet katalógusából rendre elõszedve az eseményeket, tudjuk, hogy a fõváros északi határában a jelenlegi Óbudán és környékén, a Dunától alig 100 méterre végig homokos-agyagos területen az új kõkortól a késõ vaskorig csaknem minden õskori nép itt hagyta több-kevesebb emlékét. A település történetének fényessége - mint dunántúli városaink javának - Rómához fûzõdik. Európa egyik legõsibb városa Óbuda, és a történelem szüntelen mozgását tükrözi ma is.

A két évezred alatt sokszor tépte a háborúk vihara, a nyugalom aranykorszaka nagy ritkán köszöntött rá, a tiszavirág életû uralmak egymást váltogatták. Államiságunk kezdetétõl - I. István óta - tárva-nyitva tartottuk kapuinkat, jöttek is ide néha békés szándékkal, de gyakorta seregestül. Óbuda sorsfordulatokban gazdag történelme a görög tragédiák szereplõinek helyzetéhez, dialektikus mozgásához hasonló. Jó és rossz sora, rangja és elfeledettsége egyformán változott.

 

 

< Az itt található hajógyár és textilüzem és a Táborhegy déli oldalán található agyag kínáltra épült néhány téglagyár jelentette egy ídõben a város nagyiparát. A város néhány textilmanufaktúrája, itt alakult ki, de Óbuda gazdasági életét a század elején az agrárjelleg - a szõlõmûvelés alapozta meg. Már a rómaiak korában is termesztettek szölõt, ez volt - mai városunk legfõbb jövedelmét is jelentõ - kincse a XIX. század utolsó harmadában. Az óbudai szõlõtermelõkre utal a Szõlõ utca, Szõlõkert utca. Mindenki maga árúsította saját borát, és a termelõk házaikból lettek az óbudai kiskocsmák. A jómódú szõlõsgazdák a Szentendrei út, Bécsi út és Vörösvári út kertes házaiban laktak. A legnagyobb bormérõ családok nevét sokáig fenntartotta az emlékezet. Legtöbbjük a Szentendrei úton mérte a hegy levét : a Wéberek, a Watzekek, a Killerek, a Giglerek, a Kunczok, a Müllerek, a Prószok, a Raabok, a Templom utcában a Haszmanok. A Võrösvári úton a "sramli"-zenével is vonzó Berlinger vált híressé.

 

A lengyelországi zsidók helyzete az 1648-as Hmelnyickij - kozák féle felkelés után folyamatosan romlott. Pogrom pogromot követett, életek ezreit követelve. Az osztrák provinciákban, Csehországban és Moráviában, bár nem a pogromoktól rettegve, de a kiutasítás árnyékában éltek a zsidók. A legkirívóbb példák közé tartoznak az 1723-tól uralkodó III. Károly rendeletei, melyek megtiltották, hogy a család elsõszülött fiúgyermekén kívül bárki más a családból házasságot kössön és letelepedjen Morávia területén. Figyelembe véve a körülményeket, nem csoda hogy a zsidó bevándorlás Lengyelországból, Csehországból és Moráviából folyamatosan nõtt az elkövetkezendõ évtizedekben. Magyarország északnyugati részén elsõsorban az osztrák, cseh, moráviai és bajorországi zsidók telepedtek le, közöttük Cohn-Zerkowitz Leopold és Philip gyermekei, míg a Galíciából és Bukovinából érkezõ zsidók zömében az ország északkeleti területén telepedtek le. Akik tovább mentek, azok bevándorlásának fõ iránya észak - déli volt és többnyire a nagyobb folyók mentén történt (Duna, Tisza). A zsidó telepesek, hasonlóan keresztény társaikhoz, magukkal hozták hagyományaikat és szokásaikat. Nem volt családnevük, nem voltak anyakönyvezve és a közöttük felmerülõ vitás ügyeket saját rabbinikus bíróságuk elé vitték a világi helyett. De, mint ahogyan azt tudjuk, a fejlõdés a hagyományok ellen van. Mária Terézia halála után 1780-ban fia, II. József lett Magyarország királya. Nagy és törekvõ tervei voltak, szerette volna birodalmát az európai fejlõdés útjára állítani. Modern államot akart, rendszerezett közigazgatással. Azonban ehhez ismernie kellett birodalma népeit. Tudnia kellett, hányan laknak birodalmában, mivel foglalkoznak és milyen életkörülmények között élnek. És a zsidók sem jelenthettek kivételt - a zsidók, akiknek még vezetéknevük sem volt, és senki sem tudta, hogy pontosan hányan voltak, mert az 1767-es összeírás hiányos volt, és anyakönyveket még mindig nem vezettek. Ilyen körülmények között nem lehetett sem adót beszedni rendesen, sem pedig hadsereget toborozni. Következésképpen átfogó változásra volt szükség. Ezért egyik napról a másikra, 1787-ben, II. József azt a rendeletet hozta, hogy mindenki, akinek addig nem volt, kötelezõ családnevet felvennie. A magyar zsidóknak német hangzású nevet kellet választaniuk, és azt állandó jelleggel használniuk. Elrendelte az anyakönyvezést, de az ellenállás erõs volt. Több, mint 60 évnek kellett eltelnie, amíg az abszolutista kormányzás, mely az 1848-49 szabadságharc leverése után jött létre, rá tudta venni a magyar zsidókat az anyakönyvezésre. Azonban meg kell jegyeznünk, hogy léteztek olyan hitközségek, és Óbuda is ilyen volt, ahol az anyakönyveket már a XIX. század 20-as, illetve 30-as éveitõl vezették, de ez egyáltalán nem volt jellemzõ. A betelepülõk közül II. József türelmi rendelete nyomán mind a kálvinisták, mind a zsidók helyzete is lényegesen javult.

A megerõsödõ magyar városokba egyre több zsidó költözött, így kialakultak a "történelmi hitközségek": Buda, Esztergom, Sopron, Tata, Óbuda. A legnépesebb zsidó közösség Óbudán alakult ki . Az egész Európát jellemzõ zsidóüldözés itt nem volt számottevõ, már csak azért sem, mert az új ország építése, majd újjáépítése során a királyoknak szükségük volt a zsidók gazdasági szakértelmére és adójára. Budán vagy Pesten eleinte csak a heti piacokon és várásokon jelenhettek meg, de Óbudán, a Zichy grófok jóvoltából lakhattak is. A török háborúk miatt jórészt elnéptelenedett ország nyugati és keleti határvidékén a német, szlovák stb. paraszti telepesekkel együtt zsidók is érkeztek: Cseh-Morvaországból, késõbb Lengyelországból, illetve a Monarchia fennhatósága alá kerülõ Galíciából. Az elõbbiek magukat oberländer-nek nevezték, németül és jiddisül beszéltek, míg a keletiek neve unterländer lett, s õk a keleti jiddis mellett a magyart is beszélték. 1769-ben mintegy 20.000, 1787-ben már kb. 80.000 fõre tehetõ a magyarországi zsidóság lélekszáma. A zsidók mezõgazdasági kereskedelemmel foglalkoztak, értékesítették a nagybirtokok és a falvak termékeit, a bort, búzát, bõrt stb.

 

A változásoknak és a lehetõségeknek híre ment, és valószínüleg ez játszhatott közre abban, hogy Jonathan (Jonas) ZERKOWITZ és késõbb több rokona Óbudára jött. A Zerkovitz családok, amelyek különbözõ iratokban Zerkowitz, Czerkovicz, Zercovitz családnévvel is elõfordulnak a legelsõ között telepûltek Óbudára és igy a régi izraelita családok között említik õket. Moise rabbi, aki az 1686. évi budai ostromot és Buda felszabadítását átélte, említi emlékirataiban, hogy az ostromló sereg táborában a Duna partján sok morvaországi zsidó van. Ez a zsidótelep a mai Óbuda területén volt, és feltételezhetõen a katonaságot kisérõ kereskedõk voltak. Tekintettel arra, hogy a héber feljegyzések ebben az idõben még családneveket nem említenek, hanem csak személyneveket tüntetnek fel, (Hersl fia Juda, Abel fia Elias) lehetetlen egyértelmüen meghatározni az egyes családok genealogiai adatait, a családok története csak a hitközség egyetemes történetével azonosítható. Mindazonáltal a Zerkovitz családokról igen jelentõs anyagot sikerült találnom. Jonathan (Jonas) ZERKOWITZ õsünk, aki foglalkozását tekintve pipamettszõ kézmüves volt, névszerint elõször 1795-ben tûnik fel, amikor az óbudai zsidóságot adózási szempontból összeírták. Jonathant az összeírás mint kereskedõt említi, aki foglalkozása után 70 forintnyi adót fizetett. Az összeírás szükszavai adataiból kiderül, hogy ebben az idõben már nõs és családos volt. Ezt követõen már sûrûn szerepel az összeírásokban, 1801-ben, 1812, 1815 és utóljára 1821-ben (ebben az évben halt meg). Felesége Graner Paulina volt, Graner József testvére, aki jóval túlélte férjét, és egyedül nevelte gyermekeit. Miután ebben az idõben a zsidó források Pest megye területén kizárólag ót szerepeltetik Zerkovitz nevezetû személyként, õt tekintjük a magyarországi Zerkovitz családok õsének.