ELMENT A DOKI

Eddig mindennapos esemény volt: a Doki felkapaszkodott a ring sarkába és megvizsgálta az odaküldött serült versenyzőt. A „Doki” kifejezésben semmiféle bántó könnyedség sem volt, a kissé nyűtt sötétkékbe öltözött orvos megjelenésére a legmarkánsabb bokszoló és a legrakoncátlanabb publikum is csendben várta megfellebbezhetetlen döntését: folytatódhat-e a küzdelem? Sok - sok ezer esetben alakult így a helyzet. Ámde a Doki, kissé görnyedt testtartású, de a nagyon egyenes gerincű főorvos nemcsak sporttolókat vizsgált. Mindenkit, aki rászorult: tanácsot és szóbeli receptet adott, elhasznált szervezetekben kihagyó motorokat varázsolt újjá, sokaknak hosszabbította meg életét. Törhetetlen fizikumával maga mutatott példát.

Néhány nappal ezelőtt temették el dr. Balogh Jánost, a Sportkórház tudományos igazgató-helyettesét, akinek fél ország volt paciense a legkülönbözőbb korosztályokból és foglalkozási ágazatokból. Akik ismerték, vagy csak hallottak róla (s őrizték emlékezetükben), a gyászszertartás után is kételkedtek: hát elment a Doki, a János bácsi?

Sajnos elment. S ilyenkor, most, emlékezni kell arra a Praktizáló orvosra, akinek lakhelye is a kórház volt. Itt élt és dolgozott, bárki felkereshette, s kapott tőle jó tanácsot, és főleg biztos segítséget. Csak néhányat a sportolók, a sportemberek közül: Gedó György, Papp László, Monspart Sarolta, Hegedűs Csaba, Adler Zsigmond, Taróczy Balázs, Portisch Lajos, Németh Miklós és sokan, sokan mások… Mellettük (velük együtt) politikusok, írók, a balett nagy művészei, színészek beutaltak, akiken csak Ő tudott segíteni, rászorulók.

Mi volt a varázsa? Mert volt az biztos. Lehet hogy az, hogy jót akart. Sokszor úgy tűnt kézzel (mindent kitapintó és helyre tenni tudó, csodálatos keze volt) és szemmel gyógyít. S a meghökkentő, ugyanakkor megnyugtató érzés: mindig tudott segíteni. Gyógytornát irt elő, vagy speciális kondicionálást, étrendet, netán életrendet. A test edzésével tett varázslatos hatású intézkedéseket. Intézmény volt, egyszemélyes rendelőintézet. Ezt hitték, s vallják ma is tisztelői, akikkel mindig szót értett, senkit sem uniformizált, egyénileg gyógyított.

Emlékezni kell rá, mert nem akármilyen ember volt. Sokan kissé aggódtak vele kezet fogni, mert úgy érezték, satuba kerültek. S ilyen kemény és határozott volt az utasítások kiadásánál, illetve, ahogy megkövetelte azok megtartását. Nem volt üresjárata, csak egy-egy rajongója látta szunyókálni, tulajdonképpen mindig megtalálható volt rendelő barlangjában vagy a versenyeken, kedvenc bokszolói között. Minden a korházhoz fűzte (ahol korszakot csinált), itt élt, legfeljebb egy vacsorára sétált át a Déli pályaudvar restijébe - ez volt a kikapcsolódása. Valamikor hajdanán sokat kesztyűzött is, sőt cselgáncsozott, s a sport közelében, illetve a sportban élt, hogy aztán nemes testneveléssel gyógyítson.

Mindezért pedig csak köszönetet fogadott el (boríték nélkül), de ezt is úgy, ahogy egy nagy mackó teszi, dörmögve, brummogva. Külföldi utak, jó szándékú és kedvező ajánlatok, felkínált szerepek nem érdekelték. Tanítványai (és ilyenek nagyon sokan vannak) szerint nagyon jó doki volt. Szakképzett orvos, tudós, a hazai sportegészségügy kiváló szakértője és fejlesztője, de legfőképpen ember.

Nyolcvanhárom éves volt.

DOKI ÉS A BAJTÁRSIASSÁG!

A Zerkowitz család, pontosabban Péter, Puszi és Gábor elbeszéléseiből állt össze a történet, amely a II. Világháború alatt történt. A Doki, mint tartalékos tiszt és orvos azt a megbízatást kapta a magyar szervezettől (ellenállási mozgalom), hogy a két másik tiszttel együtt egyenruhában fontos információkat juttasson el a Szovjet haderőknek. A szovjet katonai parancsnok feltételezett tartózkodási helye alapján, Orosházán lépték át a frontot, de szerencsétlenségükre Román csapatok fogságába kerültek. Mint az angol hírszerzés, az Inteligence Service összekötője jelentkezett a helyi parancsnoknál és jelezte küldetését és kérte, hogy informálják le őket és juttassák el a szovjet parancsnokságra. A románok nem álltak velük szóba, kérésüket nem teljesítették, hanem a többi magyar fogollyal együtt Aradra szállították őket. Egy aradi ház pincéjében voltak összegyűjtve, ahonnan ablakon keresztül valakivel üzenni tudott unokatestvérének Zerkowitz Johannának, aki családjával Aradon lakott. Johanna férje dr. Rácz Sándor, aki neves ügyvéd volt Aradon rögtön intézkedett a szöktetéséről, és elküldte fiát, Gábort (Prof. Dr. Rácz Gábort), az élelemmel és az instrukciókkal, hogy hol kell majd kilépnie a sorból, mielőtt bevagoníroznák őket. Gábor megtalálta a Dokit, tudott is személyesen beszélni vele, és átadta az élelmet és az üzenetet. A Doki nem élt a lehetőséggel, Gábort azzal a válasszal küldte vissza, hogy nagyon köszöni, de ő katona, és ezeknek a szerencsétlen foglyoknak, akikkel együtt volt szükségük van rá, mint orvosra, így ő nem hagyja itt őket. Így is történt, bár mindent megtettek annak érdekében, hogy megmentsék, ő a vagonokban a katonákkal tovább ment és közel 9 eves orosz hadifogság után tudott visszatérni Magyarországra.