Nagyváradi Napló 1937.
augusztus 22.
Hegyaljai kaland a kísértetek vonatán
Vagy harminc kocsiból álló villamosvonaton ülök, mely
kígyóvonalban metszi át az Arad-Hegyalját. Azt kellene írnom, hogy befutja ezt
a szőlőgerezdektől terhes vidéket, de e szót legjobb szándékkal sem
alkalmazhatom. Mert, bár jól tudom, hogy a szörnyű hosszú vonat valóban
villamos, hiszen valamikor ott újságírósodtam születésénél, mikor egy Zerkovitz
nevű úr volt az első vezérigazgatója, akiről akkoriban azt sugdosták, hogy öccse,
a pesti Zerkovitz neve alatt, Ő írja a hulló faleveles slágereket és az
Aranymadaras operetteket. Ennek dacára is tehetséges vasutas és szervező volt
ez a Zerkovitz, aki napos békében megértette az akkor világhíres szöllővidék
gazdáival, hogy minden állami beavatkozástól és bürokráciától mentes vasútra
van szükség, mely összeköti például a vörösboros Ménest a sárgarizlinges
Barackával. Így teremtődött akkor egy külön világnak külön vonatja, melynek
utasai kivétel nélkül nem csak tegezték egymást, de atyafiságos viszonyban is
voltak és a finom és kényelmes kupékban intézték el a földkerekség egyetlen
eleven problémáját: a borászat gravitációját Amerikába, a peronospora elleni
harcot, a zöldgálic hatását és az olasz bor konkurenciájának leverését. Idő volt
bőven, mert a villamosvonat meghazudtolva büszke elnevezését, a ráérős idők
méltóságteljes kényelmességével végezte pályafutását. Átlag minden két-három
perc alatt megállott egy-egy újonnan épülő kolnánál. A trombitasípos
vonatvezető szóbeli és levélbeli üzeneteket adott le. Komissiókat vállalt:
vajas csomagokat és gyümölcskosarakat vett át és adott tovább.
Szóval, több mint negyedszázad után újból ezen a vonaton ülők. Teremtő
Isten,
Nehéz és édes itt a levegő a muskotály szőlő és a mosolygós arcú
őszibarack illatától. Kicsit megrészegülten, a régen látott táj szelíd bájától,
vizsgálom a szemem előtt futó kolnákat. Itt egy villa a 80-90-es évek hegyes
végű palatornyával, amott egy szélesölű barokk-épület, homlokán gazdájának
megfakult nemesi címerével. Hol vannak már az öreg gazdák, a vén pincék, amik
Ferenc József, a monarchia nagy ura járt erre 83-ban és a vendéglátás nagy
tiszteletére a Dományak és Andrényiek mennyezetig érő száz akós hordókat
kereszteltek el az ősz császár lányairól; Valéria, Gizella, Zsófia és
évtizedeken át innen szállították az ajándék bort kizárólag a bécsi udvarnak.
És esküszöm: mintha kísértetjárás volna, a kolna előtt megjelenik egy kilencven
éves aggastyán Fehér császárszakállal, pontosan a Ferenc József alteregója.
Csak színes vászonkabát van rajta és kutyafejű botjával kezében mosolyogva int
a vonat ablakához valakinek:
- Hoztál öcsém pipadohányt?
Nem akartam hinni, amikor magyarázták, - igen ez a történelmi nevű
megyei arisztokrata, amott ménesi villájában a szomszéd város utolsó magyar
polgármestere, sőt kormánybiztosa. Néhány lépésre Kovaszincon a régi városi
tanács főügyésze – a száz esztendő felé hajlik, - teljesen süket, de hajnalban
kötözgeti a szőlőjét. Micsoda varázslatos és kápráztató játékai ezek a
természetnek. Itt búvnak meg, galvanizálódnak, konzerválódnak ezek a nemes
magyar urak, egy letűnt világ hadastyánjai, borpincékben, még nagyapáktól
örökölt szőlőkben és kolnákban. Azt hittem, hogy rég a temetőben álmodják már a
múltat és élnek.
Igen, élnek, itt egy külön világban, nem akarnak tudni semmit
arról, ami a harminc kilométernyi távolságban eső városban történnek. Nem
akarnak tudni kínai és japán háborúról, spanyol frontról, vallásvillongásokról,
se Hitlerről vagy Mussoliniről. Semmiről. Csak reszkető lábakkal beássák
magukat az ősi szőlő agyagos földjébe. Ez az utolsó menedék, az utolsó erőd,
amit még föl nem adtak. A borpincék nyirkos falai között talán a velük egyidős
ménesi aszú issza be magát a vérükbe s tartja bennük a lelket. Táncol a kapa
kidagadt erű, fonnyadt kezükben és verdesik vele a földet kegyetlen szívós
kétségbeeséssel. Nem eresztik maguktól a jusst, a gyümölcsfákat, tornyos
petróleumlámpát a szobákban, Barabás rajzokat és megrepedt olajportrékat a
falakon. Csak, ha rájuk borul a hegy, lefagynak majd a tőkék, kialszik a
feketére szívott tajtékpipa, akkor csapódik be a pinceajtó örökre és eltemeti
velük együtt egy világot, itt a Hegyalján…
Kísértetek vonatja ez itt, hol felém mosolyog egy jól táplált,
szellemesen gúnyos papi arc. Prelátusi gallérjából kilátszik a lilás bélés.
Delizsánsz-korabeli fekete, avult bőrönd a lábainál és két ötliteres demizson –
üresen. Hamiskásan fikszíroz a termetes pap engem és a feleségemet is, majd
nevetve harsog reám:
-
De
kencegős lettél Sándor, nem akarsz rám ismerni…
Egykori iskolatársam. A radnai búcsúról szállott be a fülkémbe.
Ott tartott misét ezreknek és ezreknek, akik ezen az augusztusi napon
zarándokoltak a csodatevő búcsúhelyre, a radnai templomba az ország minden
sarkából.
-
Jaj,
ez az iskolatárs valóban.
A lilagalléros prelátus uram, a Szőke Bálint-gyerek. A Hegyalja
családi pletykáiról beszél, mintha tegnap lett volna minden. És kiszáll
Paulison, hogy megtöltse az üres demizsonokat. Lesegítem neki a szörnyű
bárkakoffert és úgy nézek utána, míg csak tetemes alakja, kerek, jóságos feje,
el nem tűnik a domboldalon…..
Már a végállomás felé közeledem a villamoson, amikor belép a
főellenőr. Szikár magas gentleman. Pápaszemén keresztül megvizsgálja a
szabadjegyemet és merően szúrós tekintettel néz reám. Aztán tovább megy. Egy
negyedóra múlva visszajön, szemben leül és vizsgál, mint egy gyanús potyautast.
Kényelmetlenül érzem magam.
Mit akar tőlem ez az ember. Hamarosan megtudtam. Odahajol hozzám
és rejtelmesen egy nevet súg a fülembe. Meghökkentem,
-
Igen,
én vagyok Földessy, a „zugsführer”.
Mi történik ma itten? Fantomok bukkannak fel?
-
Hát
még emlékszik?
Valóban: három szimuláns önkéntes volt az aradi vár korházában.
Egy megyei jegyző, Zih Karcsi, (most főszolgabíró a magyar Biharmegyében), aki
sörösüvegekben itta a feketét, hogy erős szívdobogás miatt hajítsák ki. És
csekélységem, a nyakigláb és vézna huszonegynéhány éves újságíró, aki két
betegség miatt irtózott a békebeli katonáskodástól. Szerelmes voltam, és
sóvárogtam az éjszakai kávéház után. Mind a két bajomban ez a szúrós tekintetű,
főellenőrré vénült zugsführer segített. Mert civil ruhát hozott, leugrott velem
a korház szeges kerítésén és éjfélig a menyasszonyom lakásán őrködött felettem,
hajnalig pedig az újságíró kávéházban strázsált töméntelen csáják mellett, - míg
visszasompolyogtunk a vári korházba.
Mellékesen mondom, hogy korcsmám van Aradon, - szemben a
lutheránus templommal. Megértettem a szó jelentőségét. Ott leszek – fogadtam.
El is megyek. Megízlelem a borát jó zugsführeremnek, Földessynek.
Hátha ízétől - harminc esztendő után az Aradi vár szimuláns
önkéntesének érzem magam...
Marót Sándor